A KEZDETLEGES ÉPÍTMÉNYEK VÁLTOZATOSSÁGA (Kr. e. 1000–Kr. u. 5. sz.)

Az önálló nyelvfejlődés útjára lépett ősmagyar népesség legkorábbi korszakának építkezéséről inkább csak közvetett bizonyítékok és más kutatási ágak kapcsolódó eredményeiből leszűrt tanulságok segítségével alkothatunk valamelyes halvány képet. Gondolni kell mindenekelőtt a létfenntartásnak és az emberi test védelmének elemi igényére az adott gazdasági körülmények között. Mérlegelni kell azokat az életföldrajzi föltételeket, amelyek között az ugor kor népessége élt (Bárczi G.–Benkő L.–Berrár J. 1967).

A finnugor korig visszanyúló szókészletben a hajlék, ház, lak szükségszerűen nem egyforma, ugyanolyan épületet jelentettek, mint ahogy az ugyanebből a nyelvi rétegből származó építőtechnikával kapcsolatos szavaink is: fal, rak, ajtó, fél (ajtófél), küszöb, fúr, vés, ró a sokféleséget valószínűsítik. Ugyancsak ezt a sokszerűséget, változatosságot tanúsítják a régészeti leletek. A fenyő- és nyírfaövezetben a kör alaprajzú kota típusú kunyhó elemi gondolat terméke, s hasonló szinten élő népeknél nemcsak Európában, hanem Ázsiában és Amerikában is ismert volt. Széles körű elterjedettsége ellenére – vagy miatt – K. Csilléry Klára úgy véli, hogy a kúpos kunyhó finnugor kori örökség, amely a vándorlásaink során megmaradt. Lehetségesnek tartja a ferde állású szélfogó ugyanekkori létét, amit elemi gondolat jellege miatt nehéz lenne cáfolni (K. Csilléry K. 1982: 22). Világszerte ismertek és nagy múltúak az olyan kör alaprajzú építmények, amelyek kőből, vesszőből, földből készültek. Közülük többnek van többé-kevésbé földbe mélyített és felszíni változata is (Gunda B. 1979: 269–287).

Mindezekkel kapcsolatban a régészet sokkal tartózkodóbb, ami érthető, hisz ásatások során az említett építményeknek aligha maradt kimutatható nyoma. Fodor István foglalta össze az ugorokkal kapcsolatba hozható, nagyobbrészt orosz régészek vizsgálatainak tanulságait. Ezek szerint az (ugor?) kultúra népei ismerték a felszínre épített felmenő falú lakóházat, noha ezek nyomait csak néhány szerencsés esetben lehetett kimutatni. A lakóházak zöme nagy alapterületű (100–300 m²), félig földbe mélyített épület. A 10–20 házból álló település valószínű egy nemzetség tömörülését jelentette. A megfigyelt cölöpsorok sövényfal és nyeregtető létét bizonyítják. Legtöbb lakóház közepén egy vagy két gödörtűzhely nyomait észlelték, amelyek többször kövekkel voltak körülrakva (Fodor I. 1983: 90). Néhány ásatás során a régész kezdetleges boltozatos kemence nyomait is felismerni vélte, ami azonban nem tűnik meggyőzőnek (Szokolova, Z. P. 1964: 79).

A kiterjedt ásatási tevékenység során feltárt épületek sokfélesége, vidékenkénti eltérése korszakunkban szembetűnő. Úgy látszik, hogy a félig földbe mélyített, de felmenő fallal is rendelkező épületek az uralkodók, s ritkábbak a teljesen földbe épített házak, valamint a földszinti hajlékok. A sövényfal léte jól bizonyítható, a boronafal jelentőségében több a bizonytalanság. A tetőformák közül a nyeregtető kézenfekvő, s fedőanyagként főleg a kéreg, lombok, gallyak jöhetnek számításba. Az épületen belül több esetben megfigyeltek válaszfalakat. Uralkodó a nyílt tűzhely, leginkább földbe mélyített gödörben. Az ásatók egy településen belül is találtak többféle építészeti megoldást. Ha ezekhez hozzászámítjuk a bőrrel és kéreggel fedett alkalmi, nyári kunyhókat, akkor viszonylag változatos építőkultúra képe rajzolódik ki, amelynek fő jellemzője a sokszerűség. Ez egyúttal kialakulatlanságot is jelez.

A SZÁLLÍTHATÓ ÉS A SZILÁRD ÉPÍTMÉNYEK
EGYÜTTES ELŐFORDULÁSA (6–11. sz.)

A pontuszi területre költöző magyarok nyelvében nincs egyetlen török vagy iráni eredetű szó, amely a szilárd anyagú ház ismeretével lenne kapcsolatos (Bárczi G. 1963). Mivel az új lakhelyen mások a természeti adottságok, az etnikai környezet is módosult, s a termelő tevékenység hangsúlya jelentősen megnőtt, várható a lakáskultúra változása is. Ezt a feltételezést a régészeti és nyelvészeti vizsgálatok megerősítik. Építészetileg a tágabb körzet nem mutathatott sok kiemelkedő példát, hisz még a kazár kaganátus fővárosában, Sarkelben is bizánci mesterek dolgoztak. Azon a területen, ahol a magyarok szállásai lehettek, a régészek földbe mélyített kemencés veremházakat találtak (Fodor I. 1983: 100; Balassa M. I. 1985a: 22). A kemencék vagy a hátsó fal mentén, vagy az épület sarkában helyezkedtek el, s vagy kőből vagy sárból készültek. A cölöplyukak elég világosan bizonyítják, hogy a veremházak tetejét ágasfás szerkezet tartotta, feltehetősen szelemenes áthidalással. Szelemen szavunk kétségtelen szláv jövevényszó, de az átvétel kora nem tisztázott. Nem zárhatjuk ki azt, hogy szelemen szavunk honfoglalás előtti szláv jövevényszó, bár nyelvészeti módszerekkel ez nem igazolt (Kniezsa I. 1955: 496; Bálint Cs. 1975; Balassa I.–Ortutay Gy. 1979: 140; K. Csilléry K. 1982: 73). Az a körülmény, hogy a tető gerincén végighúzódó gerenda neve az egész magyar nyelvterületen – ahol ez a szerkezet ismert – egységesen szelemen, a korai átvételre utal. A szelemen tartotta a tetőszerkezet további részeit, s erre került a fedőanyag, valószínű különböző növények, főleg gabonafélék száraiból. Szalma szavunk ugyancsak szláv eredetű, de az átadó nép pontosabban nem állapítható meg.

Levédia és Etelköz területén, tehát ott, ahol az ogur magyarok viszonylag hosszabb ideig tartózkodtak, általánosnak tekinthetők a 6–9. századi veremházak. Így eleink is részben ilyenekben laktak, s ennek ismeretét hozták magukkal a Kárpát-medencébe, bár itt is hasonlókat találhattak (Balassa M. I. 1985a: 22–27). A veremháznak nyomorúságos volta ellenére az volt az előnye, hogy kemencével rendelkezett, s így a nyílt tűzhelynél nagyobb meleget tudott biztosítani a téli hidegben. A kemence lakáskultúránk 6–9. században meghonosodott eleme. Ez a régészeti anyag alapján elég biztosnak vehető. Neve azonban a szelemenhez hasonlóan bizonytalan időben átvett szláv szó. A kemencének a magyar nyelvben ismeretes egy másik megjelölése is: pest. Ennek a szónak az eredete már jobban értelmezhető, bolgár–szláv eredetű, így csak a Kárpát-medencében vehettük át. Feltételezhető, hogy a kúpos kunyhó emléke az új környezetben sem tűnt el, ha nem is jelentette a házfejlődés fő vonulatát. Legalább időszakos épületként a kúpos kunyhón kívül is fel lehet tételezni egyéb formájú alkalmi hajlékokat, amelyek a legeltető pásztorkodást folytató népességnél szükségszerűek (Györffy I. 1943: 161–224). Ezek annyiban időszakosak, amennyiben meghatározott vegetációs periódusban használták őket. Figyelembe véve az állattartás jelentőségét, az ilyen épületek említését sem mellőzhetjük.

A veremházak mellett minden bizonnyal a mozgó életmódhoz jobban illeszkedő sátrak is jelentősek. A korabeli arab s perzsa források (Dzsajháni, Ibn Ruszta, Ibn Battúta, Ibn Fadlán, Al Bakri stb.) a magyarokat mint sátorlakókat írják le. Ezek egy része kupola alakú tetővel rendelkezett, amihez rácsos faváz tartozott. Az említett források és a terminusok (haima, qubba) gondos elemzése után valószínűsíthető, hogy a jurta típusú rácsos vázú sátrak mellett léteztek kúpos vagy más formák is (K. Csilléry K. 1982: 67–71). A {292.} különböző ismert sátorfélék közül kétségtelenül a könnyen szállítható és felállítható rácsos szerkezetű jurta típus volt a legfejlettebb. Csúcsán lévő nyílásán a középen égő tűz vagy inkább parázs füstje eltávozhatott, de jó szigetelésű burkolata fűtés nélkül is védett az esőtől és hidegtől. A vázat tudniillik állati bőrökkel, néha szőrmével, leginkább pedig nemezzel fedték. Ez utóbbi talán éppen e korszakban megismert és alkalmazott anyag, mindenesetre a szó iráni eredetű. Ugyanúgy, mint verem szavunk, amely a nem lakás céljára szolgáló építmények közül ebben a korszakban az egyetlen, s analógiás bizonyságok szerint gabonatárolás céljára készült.

A Kárpát-medencébe való áttelepülés első századai a lakáskultúrában aligha hoztak lényeges változást. A szilárd építmények közül a veremház továbbélése sokoldalúan bizonyított. Némi építészeti eltérés azonban már Szent István törvényeiben megfigyelhető a népesség közép- és alsó rétegei körében is. A király dekrétumainak második könyvében olvasható a különbség a vitézek (miles) udvarát, házát (domus) és a közemberek kunyhóját (mansiunculas) megtámadók büntetése között, ami talán nemcsak az érintettek társadalmi helyzetére, hanem az építmények eltérő értékére is utal.

 Nehezebb feladat a mozgatható építmények továbbélésének bizonyítása. Közvetett bizonyíték Könyves Kálmán tilalma a falvaknak a templomoktól távolra való költözéséről, ami sátorozó népesség esetében reális veszély. Valamit az is jelent, hogy sátor szavunk a horvát nyelvben korai átvétel, s az Árpád-korból viszonylag sok sátorral kapcsolatos földrajzi név ismeretes. A régészek is gondosan figyelik az alig észlelhető sátornyomokat, de ezekről határozottabb véleményt csak László Gyula fogalmazott meg, aki a Csongrád-Felgyő-i ásatások során talált több kör alakú árkolást jurták nyomaként értelmezett (László Gy. 1976). Mindezen önmagukban nehezen értelmezhető adatok együttese azért igencsak valószínűsíti a sátor honfoglalás utáni továbbélését.

AZ EGYSEJTŰ HÁZ TOVÁBBÉLÉSE (12–13. sz.)

Az előző évszázadok két jellegzetes lakása: a sátor és a kemencés veremház közül az előbbi a köznép körében korszakunkban teljesen háttérbe szorult, s az utóbbi lett általános. A váltás okai elég világosak: a letelepült életmód, a falvak megszilárdulása, a földművelés jelentőségének növekedése, valamint a takarmányozó állattartás irányában tett lépések. Ez utóbbinak közvetlen építészeti vetülete is van. Már a korai nyelvemlékekben feltűnik az ótörök eredetű ól s a szlávoktól átvett akol szó (TESz: Bureuohul 1211; Luoul 1297; lovacol 1193; Okulfenere 1291; Menusakal 1341), tehát állatokra utaló összetételekben. Ennek ellenére egyik szó értelmezése sem világos.

A középkori régészet eredményes működésének köszönhetően a falusi lakóépületek esetében ma már sokkal tisztábban látunk, mint a két háború közötti időben. Az Árpád-kori ásatások egybehangzóan igazolják a különböző mértékben földbe mélyített, átlagosan 3–4×4 méretű, tehát elég kicsi kemencés lakóház létét. A mindmáig modell értékűnek tekintett faluásatás Tiszalök-Rázompusztán harmincöt házat tárt fel (Méri I. 1952). Hasonlóak az Orosháza, Doboz, Szarvas, Tiszaeszlár stb. határában feltárt Árpád-kori veremházak (Méri I. 1964; Kovalovszki J. 1960; 1964; 1980). Az Alföldön lényegesen nagyobb méretű ásató tevékenység folyt, mint a Dunántúlon vagy az északi hegyvidéken, éppen ezért a Dunaújváros, Répcevis, Visegrád stb. határában végzett ásatások tanulságai különösen figyelemre méltóak (Nováki Gy. 1956; Bóna I. 1973; Michnai A. 1981; Habovštiak, A. 1985). Az említett és itt még nem idézett ásatások, közlések alapján viszonylag biztonságos képet lehet alkotni az Árpád-kor második felének lakáskultúrájáról (K. Csilléry K. 1982; Balassa M. I. 1985a; Bóna I. 1988).

A veremház meghatározó eleme a kemence, amit csak ritkán helyettesített a lakás közepén talált, többször kövekkel körülvett nyílt tűzhely. A kemence helye és építési technikája elég változatos. Ebben a korszakban többségben vannak a vájt kemencék, ami a veremház esetén érthető, s kevesebb a kőből készült és a vázas. Elhelyezkedésüknek az egyhelyiséges épületben nincs olyan meghatározó jelentősége, mint a többosztatú ház esetében. A kívülfűtés feltalálásával alakul ki teljes szabályszerűség. Az alaprajzban, a méretekben, méretarányokban nincsenek lényeges különbségek. A közel négyzet alakú gödörnél a csekély eltérés ellenére mégis szokás a „rövid” és a „hosszú” oldal megkülönböztetése, ami a bejárat elhelyezkedésének jelölése szempontjából indokolt. Az eddigi feltárások alapján az is megállapítható, hogy a szelement tartó ágasok nagyrészt a rövid oldalon találhatók.

A leletértelmezések nehézségei s a bizonytalanságok ellenére nem kétséges, hogy legalább a 13. század második felében már jócskán akadnak alacsony felmenő fallal ellátott süllyesztett házak. A régészeti anyagra támaszkodva a köznép viszonylatában ennél tovább nem tudunk elmenni, de a telepásatók egy része bukkant már olyan nyomokra is, amelyek felszíni épület létére utaltak. Továbbá történészek és etnográfusok is számos olyan tényre hívták fel a figyelmet, amelyek felszíni épületek létére utalnak. Igaz, hogy ezek gyakran többféleképpen értelmezhető megfigyelésekre, forrásokra épültek, de egyenetlen, s talán torz lenne a kép, ha csak az ásatások tanulságaira támaszkodnánk, amikor társadalomtörténeti ismereteink ennek sokban ellentmondanak.

Bármennyire fejletlen még a 11–12. századi városhálózat, a kereskedelem viszonylag élénknek mondható, különösen a 12. század közepétől. Ennek lebonyolódása csak részben zajlik a városok piacain, sokkal inkább a vásárokon, amelyek az előnyös fekvésű falvakban azután virágzik ki, amikor ennek tartása már nem királyi privilégium, hanem a földesúri engedélytől függ (Kristó Gy. 1984: 1082). A 13. században a vásárhelyek száma már igen tekintélyes, de ezek döntő részéből város nem fejlődött ki. A kereskedelemben sokféle náció jeleskedett, így a mohamedán böszörmények, zsidók, görögök s főleg különféle újlatin népek, akiket a források leginkább olaszoknak, latinoknak mondanak, bár túlnyomó részük vallon. Szerepük a tatárjárás előtt a többi idegenekét meghaladta, s szempontunkból azért is fontosak, mert egy részük kézműves és nemcsak városokban, hanem falvakban is megtelepedett.

Ez a latin népesség nagyrészt Flandriából, a Maas folyó és az Északi-tenger övezte területről jött, és a magyar városfejlődés korai szakaszában kiemelkedő szerepe volt (Granasztói Gy. 1980: 47). Falusi településeik az ország számos vidékén kimutathatók (Bárczi G. 1937; Györffy Gy. 1966. I: 255, 271, 352, 648, 796).

Azért tértünk ki erre a kérdésre, mert elképzelhetetlen, hogy Tálya, Maklár, Bodrogolaszi stb. 12–13. századi latinus lakosai, akik olyan civilizált körzetből jöttek, beérték volna itt veremházakkal. Ugyanez vonatkozik a 12. század második felétől még nagyobb számban érkező, zárt egységben, de elszórtan is betelepülő németekre, akik az itteninél szintén fejlettebb építészeti környezetből érkeztek. A hospesek rangosabb házai nyilvánvalóan például szolgáltak annak a szabad, birtokos, vagyonos rétegnek, amelynek csupán egy része tömörült monostorok, egyházi központok, várak, őrhelyek köré, nagyobb részük szerte az országban, falvakban lakott. Ezek lakhelyéről, házáról nagyon csekély ismerettel rendelkezünk, de nem hihető, hogy ez a viszonylag népes, szolgálattevőkkel rendelkező réteg Tiszalök-Rázom veremházaihoz hasonló épületekben lakott volna.

A késő Árpád-kor régészeti anyagában megfejtetlennek tekinthető a településeken belüli árkok kérdése, továbbá a szabadban lévő kemencék rendeltetése. Az nem látszik kérdésesnek – a bizonyító anyag jellege ellenére –, hogy voltak felszíni vagy csekély mértékben süllyesztett épületek. Jól igazolt a veremház fontossága, de nem tisztázott a két típus egymáshoz viszonyított aránya. Tisztázatlan, hogy a veremház és a süllyesztett ház gödre mennyiben azonos vagy eltérő az épület egész alapterületével. Bizonyos, hogy a felszíni- és a veremházak esetén is uralkodik a belső osztatlanság, tehát az egy helyiség, bár a korszak végén már a falvakban is megjelenik szórványosan a két helyiség. Domináló {296.} vagy talán kizárólagos tüzelő a kemence, a nyílt tüzelő nyomai leginkább alkalmi jellegre utalnak. Ismereteink a tetőszerkezetről igen gyérek, így formája is bizonytalan, bár valószínű a három- vagy négylejtésű kontyolt tető.

A gazdasági épületekről a korábban mondottakon túl még azt kell megemlíteni, hogy a főrendiek istállóiról már a korai források megemlékeznek. A köznép vonatkozásában a gazdasági épületek rendszere még nem épült ki, egyedül a karámok és a vermek nyomai találhatók meg. Az oklevelek minden részletezés nélkül gyakran szólnak malmokról, nagyrészt vizek mellett, de ezek aligha köznépi eredetűek.