MÚLTJA

A magyar nyelv asztal szavának szláv eredete a tárgy honfoglalás utáni időkben történt átvételéről vall, ezzel a közvetítéssel az Európa nyugati felében a 9. századtól szokásossá váló négyszögletes lapú, hosszúkás, bakokra állított – majd étkezés után szétszedett és félretett – asztal vált ismertté a társadalomnak addig a török szék szóval nevezett könnyű asztalszéket használó előkelői előtt (K. Csilléry K. 1982a: 136., 146–149. kép, 101–104, 244–249).

A szobabeli asztal az idevágó adalékokból következtethetően, korán meghonosodhatott a köznépnél. Az Árpád-kor idejéről feltárt falusi házacskák némelyikének ülőgödrében olyan nyomokat találtak, melyek asztallapot tartó cöveklábak helyének vélhetők. A korai időkre nézve azonban az az előbbiekben jelzett, a középkori európai asztalhasználattal egybevágó gyakorlat is feltehető – mely a moldvai csángóságnál helyenként a jelenkorig megőrződött asztalhasználatnak is megfelel (Kallós Z. 1960: 27) –, azaz, hogy csakis ünnepi alkalmakkor állítottak fel, bakokra helyezett deszkákból asztalt. Megjegyzendő, ilyen gyakorlat egyes trencséni szlovák falvakban ugyancsak érvényben maradt a közelmúltig (Plessingerová, A. 1962: 227–280; 1963: 216–217, 240).

Arra, hogy gazdag parasztportákon bakokra állított asztalról ettek, már a 11. századból van bajorországi irodalmi adat. Francia parasztoktól a 12–13. századból számos említése ismert az asztalhasználatnak. Érthető, hogy az étkezőasztal is ott van abban a két 13–14. századi másolatban is fennmaradt – nyilván lakodalomban előadott – hosszú versezetben, mely azt sorolta fel a házasulandó parasztlegénynek, mi mindenre is van szükség a háztartásban. A 14. századból pedig olyan, gazdag normandiai gazdánál felvett leltár is akad, melynek tanúsága szerint három asztal is volt a háznál (K. Csilléry K. 1982a: 250–252).

Magyarországi parasztcsaládtól az egyetlen, asztalfélét említő korai adat valószínűleg asztalszékre vonatkozik. Ilyen alacsony asztalka lehetett ugyanis megfelelő ahhoz, hogy a tűznél kellően felmelegedjen a ráfektetett, kútból kimentett kétéves kisleány – Szt. {399.} Margit 1276. évi kanonizációs jegyzőkönyve szerint –, apja, egy szegény sorsú, Pécs környéki jobbágy házában. Ám minden jel arra mutat, hogy az asztalszéket a magyar parasztság már azt követően vette csak át, hogy meggyökeresedett körükben az ünnepélyes alkalmakra szolgáló, bakos vagy esetenként földbe rögzített asztal. Így állandósult náluk is abban a másodlagos szerepben az asztalszék, melybe az előkelők lakásában a bakos asztal divatba jötte után szorult vissza. Hihető, hogy éppen mivel kiegészítő bútor volt csupán, gazdaságilag előnytelenebb helyzetű egész vidékeken hiányozhat a háztartásokból, miként a palócoknál (K. Csilléry K. 1982a: 252–254; 1994: 150).

Közvetve az ünnepeken használt nagy asztalok meglétére utal viszont a jobbágycsaládoktól elrablott abroszok felpanaszolása a 14–15. századi hatalmaskodási esetekben. Hiszen abroszt általában még a közelmúltban is egyedül ünnepen volt szokás felteríteni, asztalszékre pedig csak Szatmárban és részben Erdélyben vált szokássá a székruha, székre való kendő (K. Csilléry K. 1982a: 257–258).

Míg az európai asztalszék az ókori könnyű, kerek lapú asztalkák formáját vitte tovább, a bakos asztal pedig a mesteremberek és a piaci kofák asztalaiét (K. Csilléry K. 1994: 149–151), a 13. században az ókori római, deszkalábakon nyugvó díszasztalok (Richter, G. M. A. 1966: 573., 578–579. kép, 113) példája nyomán alkották meg Olaszországban az állandó, egy helyben tartásra szánt olyan asztalt, mely már nem csupán az étkezést szolgálja, de dísze a lakásnak és mint ilyen, rangjelző is. Mihozzánk az újfajta asztal délnémet területen át, az ott létrejött formaváltozatokban érkezett és a 14–15. század folyamán az egyre szaporodó hazai asztalgyártók vagy asztalosok munkássága nyomán el is terjedt (K. Csilléry K. 1991a: 501–503; 1994: 153–154).

1515-ben Jankó János, Fertő tó melléki – hat ökörrel, négy lóval és 62 disznóval rendelkező – gazdag jobbágy házában már három asztalt említ az összeírás (Szabó I. 1969: 222; Kubinyi A. 1984: 225). Közülük alighanem egy kapott csak állandó helyet a lakásban, minden bizonnyal a szentsarokban, a másik kettőt meg tartalékként tárolhatták, nagyobb vendéglátásokra (vö. K. Csilléry K. 1991a: 502–503).

A Jankó János portáján talált asztalok formáját a Magyarországon legkorábban a 15. század végéről, majd a 16. századból már jeles számban megőrződött, gótikus szabású asztalok alapján lehet elképzelni. Ezek vagy széles talpba csapolt egyes vagy kettős desz-kalábon állnak, vagy terpeszlábúak (lásd pl. Kovalovszki J. 1980: 69–71. t., 22; Vadászi E. 1987: 65–67). A későbbi, köznépi példányokról általában hiányzik ugyan a 15–16. századból fennmaradtakat jellemző, asztallap alatti láda, de egy ilyen tartozék beépítése éppen a Fertő tó környékén századokon át tovább öröklődhetett, és a 16. század elején sem elképzelhetetlen egy módos gazdánál. Egyszerűbb, ládarész nélküli terpeszlábú asztalt mutat viszont, boronafalu, cserépkályhával fűtött délnémet parasztházban Bartel Beham 1524 körül alkotott, a fonóbeli helytelenkedéseket kipellengérező fametszete (lásd pl. Klingenburg, K. 1970: 251. kép).

Ugyanezen idő tájt a délnémet területen még megvolt a falusi háztartásokban a kerek lapú asztalszék is, ahhoz hasonlóan alkalmazva – hétköznapi, illetve nyáron a ház előtt elköltött étkezéshez (lásd pl. az 1510-es évekből: K. Csilléry K. 1994: 8–9. kép) –, ahogyan az minálunk sokfelé a 20. századig szokásban maradt, miként erre a jelen kötetben egy szeremlei (Bács-Kiskun m.) példa emlékeztet. Azt, hogy a kétféle asztal – a magasabb, nagyméretű, négyszögletes, abrosszal leterített és a kicsiny, kerek, terítetlenül maradó – egymás mellett létezett a korabeli parasztházakban, tanúsíthatja a németalföldi, brüggei (Brugge, Bruges) Simon Bening Január hónapot megjelenítő miniatúrája, a 16. század első feléből (K. Csilléry K. 1994: 10. kép, 156).

A magyarországi parasztságnál bizonyára szélesen elterjedhetett az új divatú, mesterember készítette asztal beállítása a szobába, ám ez az írott adalékokból inkább csak sejthető. A Heltai Gáspár által 1566-ban kiadott egyik mesében – melyre a táltartók kapcsán már történt utalás – az elszegényedett gazdafiúnak elsőként az asztalt tanácsolják az ereklyének állított csontocskával megérinteni (Heltai G. 1897: 179), de hát, mint láthattuk, a szobabeli étkezőasztal megbecsült volta jóval korábbról datálódik. Az asztalok értékes voltát talán inkább jelzi az, hogy a fertőrákosi jobbágyok ugyancsak az asztalaikkal kezdték a felsorolását 1648-ban esett káraiknak – az előbbiekben szintén említett – jegyzőkönyvbe foglalásakor.

Az írásos dokumentumok sajnos, mit sem mondanak ezeknek az asztaloknak a kinézetéről. Így 1627-ben egy boszorkánypörben, Apácaszakállason (v. Komárom m.) is csak arról szólt az egyik tanú, hogy a vádlott „az Asztal alá tette” karácsony estéjén, varázslás céljából a vödör vizet (Klaniczay G.–Kristóf I.–Pócs É. 1989: I. 183). Az asztal lehetne itt akár cövekeken álló, mint volt nem egy 17–18. századi udvarháznak az alkalmazottak részére szolgáló helyiségében, sőt esetleg – talán időlegesen – a „palotában” is (B. Nagy M. 1970: 136, 143), és miként sok helyen volt 1845-ben is a Pécsvárad környéki katolikus magyaroknál, ahogyan erről a kutatástörténeti bevezetésben olvashattunk. Mégis a parasztházbeli asztal helyének megtisztelt volta és a korábban leginkább ünnepi alkalmakra szorítkozó igénybevétel alapján hihető, hogy aki csak tehette, mindig is igyekezett lakásába a közösség által elvárt módon elkészített, mutatós és tartós bútordarabot beállítani.

A múlt századból fennmaradt tárgyi anyag is közvetve ugyanerről vall. Az a tény, hogy a már szóba került Kapuvártól el egészen a Székelyföldig mindenütt fellelhetők – ma természetesen már többségükben múzeumban – az egykori gótikus asztalok tovább élő formái, azt bizonyítja, hogy az ilyen asztalok elterjedésének alapjában még a hódoltság, az ország háromfelé szakadása előtt meg kellett történnie. A beépített alsó részű gótikus változat, a kamarásasztal átvételére is – mint ami a jelen kötet Magyarvalkóról (v. Kolozs m.) 1933-ból közölt képén látható, támlátlan paddal és deszkatámlás székkel egyetemben – szintén már korán sor kerülhetett.

Aligha lehet kételkedni benne, hogy nem csupán a legelső gótikus jellegű asztalokat, de az ezt követőket is sokáig asztalosmesterektől kellett beszerezniük a közrendűeknek. Az, hogy a kolozsvári asztalosok 1656-ból datált behívótábláján egy felépítésre nézve leegyszerűsített – ládarész nélküli –, terpeszlábú asztal jelképezi a céhet (Nagybákay P. 1981: 52. rajz), egyértelműen jelzi, hogy akkoriban még, legalábbis Erdélyben, egészen általános lehetett, hogy az ilyenek asztalosműhelyekből kerüljenek ki; nyilvánvalóan tömegében közrendű vevők számára.

PARASZTI ALKALMAZÁSA A 18–19. SZÁZADBAN

Az 1722-ben, a palócok lakta Lapujtőn (Nógrád m.) Fazekas Pál féltelkes jobbágy tűzkárai közt feljegyzett „Deszkábul való egy Asztal” mellé az összeíró hozzátette: „egy Talléron vette” (Zólyomi J. 1974a: 37; 1975: 170). Feltehető, hogy a „deszkábul való” {401.} jelző arra kívánt utalni, hogy az asztal szabályos, fűrészelt deszkák felhasználásával készült, azaz ez is asztalosmunka volt. Az asztal pénzen vásárolt voltára egy ludányi (Nógrád m.) 1738. évi káresetnél is hivatkoztak (Zólyomi J. 1974a: 37). Jobbágyházbeli asztalra erről a vidékről a 17. század végétől kezdve vannak adatok, de még 200 év múltán sem tellett rá minden családnak, főként zsellérnek nem, és földbe vert lábú asztallal kellett megelégednie. Az asztalok ugyanis, amennyire megállapítható, a későbbiekben is a hozzáértő iparosok kezéből származtak, csak miután a 17–18. század folyamán a birtokos nemesek és polgárok újabb divatú asztalokra tértek át, a környékbeli asztalosok felhagytak a régebbi szabásúak készítésével. Ezt itt túlnyomórészt ácsok, kerékgyártók, molnárok vállalták fel, a korábbi asztalostermékek nyomán alakítva ki ezen munkáik jellegét (K. Csilléry K. 1989: 826–827, 855–858). Figyelemre méltó, hogy Mátraalmás (v. Szuhahuta, Nógrád m.) lakosai, noha az egész község faeszközök előállításából élt, a visszaemlékezések szerint ilyen típusú asztalok elkészítésére nem vállalkoztak, hanem hivatásos iparostól szerezték azokat be – miként a jelen kötetben bemutatott példányt is.

A gótikus jellegű asztalok átvétele a jobbágycsaládok részéről jóléti újítás volt – mint ahogy az volt már az asztalszék is –, amit azután a nehéz idők jöttével többszázados megrekedés, a középkori asztalformákból helyileg elfogadottak ismétlése és több-kevesebb továbbalakítása követett: egyrészt festett virágozású asztalosmunkák, másrészt ácsmunka jellegű, nehéz faragott példányok (vö. pl. Domanovszky Gy. 1981: II. 84, 86, megjegyezve, hogy a 86. lap egyik asztala homoródalmási – v. Udvarhely m. – 1853-ból, a másik, torockói asztal évszáma helyesen: 1893).

A magyarországi parasztság asztalait a 18. század végéig – 19. század elejéig a műbútorasztalosság által elterjedt változtatások szinte teljesen érintetlenül hagyták. Némi kivételt az orsósan esztergályozott lábú asztal képez. Ez a 16. század második felétől terjedt az úri és polgári lakásokban, az eredetre utaló olaszlábas asztal elnevezéssel (vö. pl. Szabolcsi H. 1954: 22. kép, 28; Vadászi E. 1987: 44. t., 102–105). Az átvételtől való tartózkodást illetően tanulságos, hogy habár ez az asztaltípus elterjedt Erdélyben (B. Nagy M. 1970: 137–138), így például Teleki Mihály uzdiszentpéteri (v. Kolozs m.) udvarházában 1679-ben az „úr házában” az „olaszlábas, négyszegű, festett fiókos asztal” mellett volt „olaszlábas hosszú asztalka csak fejéren” is (B. Nagy M. 1973: 143), a falusiaknál ilyen asztalok meghonosodásának Erdélyből nem ismert nyoma. Parasztházak berendezésébe, úgy látszik, az olaszlábas asztal csak egyes nyugat-magyarországi falvakban került be – úri elnevezése nélkül –, ott viszont egészen a 19. század elejéig tovább élt, ahogyan ezt egy 1818-ból datált és egykori tulajdonosa, Árvai István névjelét hordozó acsalagi (Győr-Sopron m.) példány tanúsítja (K. Csilléry K. 1970: 107–109).

Egyébként csak a 19. század elejétől mutatható ki újabb, a parasztházakba eljutott asztalforma: ez a korai klasszicista stílusú, káva erősítésű, lefelé keskenyedő lábú asztal. Ennek eddig ismertté vált legkorábbi emléke 1805-ből származik, német parasztcsaládtól, Puláról (Zala m.; K. Csilléry K. 1970: 108). Ez az asztaltípus a múlt század folyamán uralkodóvá válik a falvak jelentős részében, gazdagabb családoknál akár faberakásos lappal és faragott díszű lábakkal, ahol pedig a virágozás még dívott, festéssel. Mindenesetre Bátky Zsigmond 1906-ban már azt írta az ilyen faragott asztalról, hogy az régebbi bútora a kisnemeseknek és a jobb módú parasztházaknak (1906: 158).

Szegény családok is meg tudták viszont szerezni a kávás asztal egyszerű biedermeier változatát, mely négyzetes hasáb alakú lábakon állt (vö. Himmelheber, G. 1974: 33. kép). {402.} Az asztalok közül – egy varróasztalkán kívül –, ezt tartotta egyedül lényegesnek belerajzolni a nyugat-magyarországi Josepf Fleischhacker 1848-ban összeállított kéziratos kis asztalos-kézikönyvébe (Domonkos O. 1972: 1–2., 6. kép, 176–178). A falusi házakba utat talált asztalok a Fleischhacker-félétől legfeljebb abban tértek el, hogy végső leegyszerűsítésként elmaradt a lábak aljáról a talp – no meg a lapjuk nem volt széthúzható. A gyönge, fenyőfából készült ilyen asztalok lábait azonban többnyire alul kötőléc fogja össze. Ezek az igénytelen kinézetű, olcsó asztalok gyorsan terjedtek. Így jöhetett létre az a sajátos helyzet, hogy a vizslási (Nógrád m.) nagygazda házában 1932-ben egy sokszázados múltú, gótikus jellegű – bár valószínűleg a 19. században készült – asztal állt, míg egy szegény családnál a szomszédos Kazáron, az ugyanakkor felvett kép tanúsága szerint, egy, az előbbihez képest modernnek mondható, biedermeier jellegű.

A 19. század második fele már a historizáló és eklektikus ízlést hozta, ami szintén nyomot hagyott az asztalok kialakításán. Módos helyen leginkább az orsólábas asztal új megfogalmazása vált kedveltté, mint amilyen abban a jelen kötetben bemutatott kapuvári (Győr-Sopron m.) szobában áll, melynek sarokpadja 1922-ben készült. Ám a modern asztalok igazi térnyerése végül is lényegében csak a régi lakásideál teljes elvetése idején, a 20. században következik be, amikor már az a kívánalom terjed, hogy az egész berendezés – vagy legalább a fogadószobáé – a kortársi városi ízlésnek megfelelő legyen; ez már többnyire gyári bútor.

 A DIKÓ

A dikó, mely a szakirodalomban használatos nevét az ilyen típusú ágynak az Alföldön és részben a Felföldön és Erdélyben is közkeletű népnyelvi elnevezésétől vette, igen nagy múltú. Felépítése a lécvázas szerkesztésű székfélékével egyezik (lásd pl. K. Csilléry K. 1991a: 249–250. kép, megcserélt képaláírással), az eredete is megfelel azokénak. Ez is a közel-keleti bronzkori civilizációban jött létre; Mezopotámiából és Egyiptomból már a Kr. e. 3. évezredből kimutatható. A legelső tárgyi emlékei, ágylábak, ágyvázak és ezek gyékény beszövésének maradványai az első két egyiptomi dinasztia, az archaikus kor idejéről, királyok és udvari méltóságok sírjaiból kerültek elő (Baker, H. S. 1966: 1–10. kép, 21–25). Mezopotámiából már a Kr. e. 3. évezred végéről ismertek említései előkelő háztartások bútorleltáraiból; ez volt a legdrágább bútordarab. Formájukat itt cserépmodellek – hihetőleg kegytárgyak, fogadalmi ajándékok – őrizték meg. Az utóbbiak, az egyiptomi töredékekhez hasonlóan, a bekötések változatos mintázatát jelzik (Salonen, A. 1963: XIII., XVI–XIX. t., 14., 17–18, 20–21, 107–109, 147–148). Noha ezek az emlékek meglehetősen szép számban és korai időkből maradtak fenn, ez nem jelenti azt, hogy az ágyak használata általános lett volna. A mezopotámiai bútorleltárakból gyakran hiányzik az említésük, a kevésbé tehetősek ekkor még a földön alhattak, akár gyékényen, amelyek már ott vannak az írott forrásokban. Hozzátehető azonban, hogy a semita akkád nyelvben külön kifejezés szolgált a sásból, levelekből vagy szalmából a földön almozott fekvőhelyre (Salonen, A. 1963: 14, 107–110, 160–161). Az ágyak hiányára következtet a feltáró az egyiptomi Deir-el-Medinében, munkáslakásokban fellelt, többségükben kőből kifaragott, nehéz fejtámaszok alapján, mivel ilyenek csak földön való alvásnál alkalmazhatók, bár a falubeliek némelyikének sírjában találtak vázas szerkezetű, egyszerű ágyat (Bruyčre, B. 1937–1939: II. 19. kép, 45–47, III. k. XXIV. t., 227–229).

A vázas szerkezetű ágy öröklődött a következőkben, görögökön és rómaiakon át Európába (K. Csilléry K. 1954: 79–80). Nálunk feltehetőleg a déli szláv eredetű nyoszolya szó volt a korai neve, mely szó még a 16–17. századi írott forrásokban is jelenthette a szóban forgó ágyfélét. Pesthi Gábor hatnyelvű szójegyzékében a latin sponda szónál a magyar nyoszolya mellett a német megfelelő a spanpeth, míg a lectus mellett az ágy és a beth (Pesthi G. 1538: Cap. 20). Leltárakból idézve a példát, a szurduki (v. Szilágy m.) udvarházban 1657-ben felvett leltár szerint a vendégházban volt „két rossz hársfából kötött nyoszolya” (B. Nagy M. 1973: 124). Comenius egyik tankönyvének, a Lőcsén 1661-ben megjelent Januának példamondata szerint „A nyoszolya a szúnyoghálókkal ... a dél után való lehanyatlásért vagyon” (Comenius, J. A. 1661: 113), valószínűleg ahhoz hasonló bútordarabra célozva, mint amit a szurduki leltár fogalmazója oly szemléletesen írt le.

Viski Károly a parasztházbeli ágyat és feltételezett múltját az akkor rendelkezésre álló adatok alapján elemezve megjegyzi, hogy a gyékény- vagy szalmafonatú dikó a ház eresze alatt vagy az istállóban szokott állni, hozzátéve, hogy „a házban rendszerint nincs helye, ágyneműt nem tartanak benne s igazában nem is házbeli bútor” (1941: 227). Helytálló megállapítását olvasva, felvetődik az a mai tudásunk szerint megválaszolhatatlan kérdés, hogy volt-e a dikó valaha is – és ha igen, mennyire elterjedten – mai értelemben vett, lakáson belüli, felnőtteknek éjszakai nyughelyül és főként a vetett ágy számára szolgáló ágya a köznépnek, vagy pedig akárcsak a másik hasonlóképp nagy múltú bútor, az asztalszék, ez is már kiegészítő bútorként terjedhetett-e el körükben. A kérdés megítéléséhez a nyoszolya szónak asztalos készítette ágyállványzat értelemben való használata sem lehet perdöntő, hiszen erre a jelentésmódosulásra még az úri házaknál sor került. Így Károlyi Kata 1595-ben összeírt hozományjegyzékében már volt „Superlátos nyoszolya gyontáros” (Radvánszky B. 1879–96: II. 89), a nemes Tatay István hagyatékának leltára szerint pedig a baktai (Szabolcs m.) udvarházban 1609-ben volt „Deszkás nyoszolya nro 6” (Radvánszky B. 1879–96: II. 136).

Úgy vélem, az a tény, hogy a vázas szerkesztésű, bekötött lapú, könnyű ágy más népek parasztházaiban is használatossá vált és egy-egy példánya, nagy ritkaságként, esetleg fenn is maradt (vö. pl. Németországból: Deneke, B. 1969: 85–86), a kérdés megválaszolásához aligha visz közelebb, ahhoz a fellelhető magyarországi adatokat kellene köze-lebbről megvizsgálni.

AZ ÁGYSZÉK

Az ágyszék, a bevezetésben említett másik nagyon egyszerű felépítésű és régies ágy, nem rendelkezik olyan tekintélyes múlttal, mint a dikó. Ezt a két bakra rögzítés nélkül ráfektetett deszkákból vagy kocsioldalból összerakott ágyat az egybeszerkesztett ágy helyettesítésére alakították ki, hihetőleg a bakos asztal mintájára. Mivel jellegénél fogva reprezentációs tárggyá sohasem vált, a rá vonatkozó dokumentum jóval kevesebb, mint a dikóké. A Fritz Krüger által összegyűjtött idevágó anyagból mindenesetre kitűnik, hogy Európában az ágyszék lényegében a kontinens déli felén terjedt el (Krüger F. 1963: LII. t. 465–469). A történeti adatok arra figyelmeztetnek, hogy ez a mai szemmel oly kezdetlegesnek tűnő ágy hosszú időn át korántsem volt kizárólag népi bútor. Így a minket közelebbről érintő Olaszországban a 15–16. században még városi polgári leltárakban sem volt ritka az említése (Thornton, P. 1991: 111–113), csak később vált a szűkös körülmények közt élők lakásának jellemzőjévé. Már mint ilyent szerepelteti, szegényes szobában a bolognai Giuseppe Crespi több változatban is megfestett képe, a Bolházkodó leány, ahol Thornton megállapítása szerint egy utcalány bogarászik a megágyazott ágyszéken felülve (a nápolyi Museo di Capodimonte példányát, 1725-ből lásd: Thornton, P. 1991: 111. kép).

Dél-Franciaországból és Spanyolországból ugyancsak ismeretesek adatok a 13–16. századból ágyszékek használatára. A spanyolországi meglehetősen általános továbbélésre 19. századi utazók feljegyzései figyelmeztetnek (Krüger, F. 1963: 465–466). Számunkra talán elegendő Miguel March, valenciai festőnek az Egri Képtárban őrzött, 1669-ből datált képére hivatkozni, mely Szt. József halálát jeleníti meg; az ácsmesteri műhelylakásba is ilyen szerény ágyat talált odaillőnek az alkotó (Czobor Á.–Bodnár É. 1979: 10, 37).

A Balkán-félszigeten is használatos volt az ágyszék, így a szerbeknél és bosnyákoknál (lásd pl. Deroko, A. 1951–1952: 7. t.; Krüger, F. 1963: LIIa. t., 465).

Magyarországra az ágyszék tehát délről vagy délnyugatról szüremkedhetett be, a régies ágyszék, ágyszékláb, kecskeláb elnevezések korai, hihetőleg középkori meghonosodást sejtetnek. Erre látszik utalni az ágyszék jelentős elterjedése is, így például a palócoktól le Szlavóniáig (lásd pl. Istvánffy Gy. 1911: 12; Garay Á. 1911: 16. kép, 232, 247; Viski K. 1941: 226–227; K. Csilléry K. 1952a: 85, 99; Cs. Sebestyén K. 1954: 376). Erdélyi alkalmazásának {405.} meglehetősen korai adata az, mely az 1680-ban Alsóporumbákon (v. Fogaras m.) felvett leltárban olvasható: „az kemencén tul a fal mellett bakokon két szél deszkából álló egy hitván ágy” (EMSztT 1975: I. 128). Hangsúlyozni kell, hogy az ágyszék, szemben a dikóval, a jelenkorig lakásbeli bútor volt, a jelen századig is azokon a vidékeken, ahol fennmaradt a hálókamrában való alvás gyakorlata. Alkalmi fekvőhelynek, gyermekek vagy betegeskedő személy részére néhol másutt is ilyent állítottak be a kemence mellé, így Szakmáron (Bács-Kiskun m.) még jelen századunk 1960-as éveiben is, miként a jelen kötetbeli kép mutatja.

Azt, hogy mikortól tudta a magyarországi köznép szilárd építésű ággyal felszerelni a lakását, mai ismereteink alapján nem lehet pontosabban meghatározni. A pusztán ágyról beszélő, mondjuk, valamely személy ágyban történt bántalmazásáról szóló jelentések önmagukban nem sokat mondanak, minthogy az ágy szó jelenthette pusztán az ágyneműt is. Meggondolandó viszont, hogy a nappalra együvé félrerakott, majd idővel, különösen lányos háznál, közszemlére kitett ágyneműt valamiképp védeni kellett, nem lehetett kitenni a föld nedvességének. Márpedig – mint ezt a 14–15. századi hatalmaskodási esetek szomorú híradásai jelzik – a jobbágycsaládok értékei közt ott volt az ágyneműféle, addigra néha nem is kis számban (Szabó I. 1969: 221–223; K. Csilléry K. 1982a: 284–285).

Nem lehetetlen, hogy már azok a karónyomok, melyeket Árpád-kori veremházakban esetenként két fal összeszögellésében, a későbbi parasztházbeli ágyaknak megfelelő helyen találtak, cöveklábas fekhelyek meglétét jelzik (vö. K. Csilléry K. 1982a: 207, 225–226). Ilyen cövekeken álló ágyak, szükségmegoldásként sokfelé és sokáig megmaradtak lakásbeli bútornak. Mint láthattuk, 1845-ben ilyennek mondta Hölbling Miksa {406.} némely baranyai család szobabeli „további” ágyát, tehát azt, amelyen nyilván a házaspár aludni szokott, hiszen az elsőn, melynél megemlítí, hogy puhafából készült – tehát asztalostól vett fenyőfa ágy –, minden bizonnyal a díszágy emelkedett. Cövekeken álló egyszerű és régies ágy látható a jelen kötetben Forrófalváról, Moldvából, 1931-ből.

ÁCSOLT ÉS ASZTALOS KÉSZÍTETTE ÁGY

A megépített ágyak közt akad olyan technológiával előállított is – nevezetesen az ácsolt ágy –, mely a magyar paraszti bútorok közti előfordulásával arról vall, hogy voltak olyan területei az országnak, ahol még a középkorban el tudott terjedni a köznépnél valamely, a mai ágyaink előzményének tekinthető középkori típus. Az ácsolt ágyat a korai középkorban, az ácsolt ládák mintájára alakították ki. Ilyen ácsolt szerkesztésű a norvégiai Osebergben talált, 9. századi, királynői temetkezés ágya (lásd pl. Hinz, S. 1989: 70. kép). Az ácsolt ágy Magyarországon, az 1360 körül készült Képes Krónika tanúsága szerint, a 14. században még – majd megítélhetően egészen a 15. század elejéig – előkelő bútor volt. A 15. század folyamán, az új divatú, asztalosoktól származó, gótikus stílusú bútorok, így ágyak előretörésével, bekövetkezett a rangvesztésük. A kassai székesegyház 1474–1477 közt festett főoltárának a betegeket ápoló Szt. Erzsébetet megjelenítő tábláin már a szeretetházban láthatók ilyenek. Ekkorra falun is meghonosodhatott már az ácsolt ágy. A 19. századig történt továbbéléseket figyelembe véve, kétségtelen, hogy csak kis területre korlátozódva, Zala és Vas megyéből kerültek elő parasztházbeli emlékei, habár nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a századforduló táján megtalálhatók voltak rutén falvakban is (K. Csilléry K. 1954; Bíró F. 1984).

Hozzá kell az elmondottakhoz tenni, hogy abban a 13–14. századi másolatban ismert francia versezetben, mely az asztalok kapcsán már említésre került és amely a házasulandó parasztlegényt a rengeteg beszereznivalóval riogatja, a ház felszereléséhez szükségesek közt ott az ágyállvány (chalit) is (Montaiglon, A.–Raynaud, G. 1877: 154). Néhány ritka, későbbi ábrázolás képet is ad a parasztházbeli ágyról, így 1513-ban egy gyilkosság kapcsán, a svájci, Luzernhez közeli Ettiswilből örökített meg a luzerni Diebold Schilling egy gótikus formajegyeket viselő, egyszerű és még a dikók módjára bekötött aljazatú ágyat – ácsolt láda szomszédságában, boronafalú házban –, egy zsoldoskatona lakásában (lásd pl. Eder Matt, K. 1994: 11. kép).

Magyarországon, ahol az ismert körülmények úgy hozták, hogy a köznépnek hosszú időn át állandóan menekülésre készen kellett élnie, érthető, hogy a mozdítható és menthető értéknek, az ágyneműnek lett nagyobb becse, ez vált, mint szó volt róla, rangjelzővé. Az így valóban pusztán állványnak tekintett ágyat a parasztcsaládok csak a békésebb napokat hozó 18. században kezdték illendően kialakítandónak, hozzáértő mesterembertől beszerzendőnek értékelni.

A kereslet megélénkülését jelzi, hogy a köznépi vevőkör ellátására és főként kelengyebútor előállítására szakosodott komáromi ládások hamar ráálltak a presztízsbútorok közé emelkedett ágyaknak – köztük a kortársi ízlést követő mennyezetes ágyaknak is – a készítésére (K. Csilléry K. 1991a: 510). Működésük messzire elérő hatása már a 18. századból kimutatható. Bizonyítja ezt például a Szentesen 1759-ből és Tápén (Csongrád m.) 1795-ből fennmaradt ágyfej (K. Csilléry K. 1990: 91., 135. kép, 116, 148–149).

 A 19. században azután már csak az előbbiekben is említett, kényszerűen lemaradó és egyre inkább zsugorodó területeken, nemkülönben egyes hátrányos helyzetű családoknál maradtak meg a régmúltat idéző formaadású ágyfélék – no meg a lakásból száműzve, istállókban, présházakban és egyebütt. Az ágyon való alvás megszokottá válása hozta a különféle pótágyak átvételét és létesítését – jórészt most már a használatból folyamatosan kikopó darabok átalakításával –, illetve a helyszűke kényszerítette ki a díszágy alatti búvóágyat.

A példaadó polgári divatnak megfelelően, eközben eltűntek a mennyezetes ágyak, melyek lényegében csak a két fővároshoz, Bécshez és Pozsonyhoz közeli helységekben, illetve az Alföld egyes részein a módos parasztságnál tudtak elterjedettebbé válni. A biedermeier stílus hatására fokozatosan egyszerűsödtek az ágyvégek, elveszítve a barokkos ágytornyot. Az ágyakra is kihatottak természetesen, bár inkább csak a 19. század végétől, a historizmus igényelte változtatások. Leginkább a már gyáripari eredetű, géppel sokszorosított faragású díszítőelemekkel felcicomázott neoreneszánsz ágyak jutottak el falura is, nemcsak a paplakba, a kurtanemesek otthonába, de a gazdaházakba úgyszintén (lásd pl. K. Csilléry K. 1975a: 12. kép, 599). Majd akárcsak a többi bútor esetében, velük együtt a 20. század folyamán veszi kezdetét a teljes felcserélődés, modern városi ízlésű fekvőhelyekre.