TÖRTÉNETI ADATOK

Kimondottan tárolásra készült alkalmatossága volt a régebbi lakásoknak a tárolórúd. Ezt két erre a célra kifaragott és a mennyezethez rögzített deszkalap tartotta; a rudat az ezekbe vágott kerek nyíláson húzták át. A rúd használata Európában a középkortól fogva, az ezredforduló előtti időktől kezdődően kimutatható. A 15. századig úri és polgári lakásokban sem volt ritka, így a hálószobában erre dobták fel a levetett ruhát, a tárolóhelyiségben pedig az éppen használaton kívüli ruhadarabokat terítették rá. Ilyen funkcióban látható a jánosréti (v. Bars m.) templom az 1480-as években festett egykori főoltárának a szekrények kapcsán már említett tábláján, egy kereskedő kamrájában. Mivel pedig a középkorban, a lakások megfelelő füsttelenítése állandósultáig textíliákkal volt szokás ünnepi alkalmakkor a nap méltóságához illő megjelenést adni a befeketedett helyiségeknek, ezt a sajátos bútordarabot előkelő lakásokban is segédeszközként használták a kárpitok és függönyök ilyen, időszakonkénti felakasztásához (K. Csilléry K. 1982a: 131., 160. kép, 259–260, 282).

A kárpitok rúd segítségével történő felfüggesztése figyelhető meg az 1360 körül keletkezett magyar Képes Krónika királyi palotát megjelenítő miniatúráin (Dercsényi D. és mások 1964: I. 37, 78, 141). Alighanem az előkelő otthonoknak ezt a gyakorlatát követve vált szokásossá köznépi hajlékokban is az ünnepjelző textíliák rúdra való felteregetése. Ennek egyedülálló, korai megjelenítése idézhető Magyarország déli szomszédságából, a Johannes de Castua által a szlovéniai Hrastovlje Szt. Háromság-templomában 1490-ben festett falképről. Itt a Paradicsomból kiűzött Éva a házabeli tűzhelynél fon, mögötte pedig, az asztal melletti falrészen ott a rúd, rajta egymás mellé felrakott három, szőttes vagy hímzett, csíkos mintázatú, rojtos kendővel (K. Csilléry K. 1982a: 159. kép, 259).

Rudak alkalmazása nálunk sokáig eleven gyakorlat maradt. Az erdélyi fejedelmi kincstár tulajdonában levő egykori Kőváron (v. Szatmár m.) „az udvarbírák számára csináltatott lakóház” 1694-ben felvett leltára szerint a bútorzat részeként volt „geren-dához szegezett, lyukas tartódeszkában általjáró, köntösöknek és ruházatnak való fenyőrúd is nro. 2” (B. Nagy M. 1973: 252). A nagysajói (v. Beszterce-Naszód m.) Apafi-udvarház 1681. évi összeírásában az egyik, katonáknak szolgáló házban került említésre öreg gúnyatartó rúd (B. Nagy M. 1973: 183).

A Szentsei-daloskönyv egy 17. századi, házasodásról szóló – mint a szöveg mondja – a Bakony és Vértes közt szerzett dala szerint valamely személy rúdon felhalmozott ruhaneműje vagyonosságot jelzett. A dalban szereplő özvegyasszony

A rudak használatát további 17–18. századi adatok is igazolják. Figyelemre méltó, hogy kicsiny – a pitvar két oldalán csupán egy-egy lakószobával bíró – kisnemesi udvarházak berendezésében szintén ott voltak a rudak. Így Nagysomkúton (v. Szatmár m.) 1728-ban az első és hátulsó házban egyaránt említettek ilyent, míg Vingárdon (v. Alsó-Fehér m.) 1755-ben a boronafalú udvarház belső szobájában (B. Nagy M. 1970: 34, 51, 124).

Ami a rudaknak a lakásdíszítésben játszott szerepét illeti, a hrastovljei falkép ismeretében azt kell vélni, hogy legalábbis ünnepek jöttével az ott láthatókhoz hasonlóan lehetett kirakva a rúdon az olyanféle textília is – köztük szép számmal kendők –, mint amit értékként emeltek ki azok a jegyzőkönyvek, melyeket 14–16. századi hatalmaskodások után magyarországi jobbágycsaládokat ért károkról vettek fel (Szabó I. 1969: 221–222; K. Csilléry K. 1982a: 284–285).

Lakásdíszítő céllal tartott rúdravalót azonban még jóval későbbi források is említenek, városi polgárházakból is. Zoltai Lajos levéltári kutatásai során közel harminc, 18. századi debreceni hagyatéki iratban talált rájuk adatot. Egy-egy családnál általában egy-két darab volt belőlük. Nemesi származású szenátor feleségénél és szerényebb viszonyok közt élt mesterasszonynál egyaránt előfordultak. Az így, szobadíszként alkalmazottak közt nem csupán kendők lehettek, de akadt rúdravaló abrosz, sőt tekintélyes méretű rúdravaló ruha is. Az ilyenek 5–6 sing (kb. 310–370 cm) hosszúságot is elérhettek, amihez megfelelő nagyságúra szabott rúd kellett (Zoltai L. 1936: 17–18). Másutt a rúdra feltett kendők számát szaporították; a makói Nagypál János hagyatékában jegyezték fel 1792-ben: „10 törülköző kendő, pamukos a rudon 4 fr. 3, nagy, pamukkal szüvött abrosz a rudon 3 fr.” (N. Fülöp K. é. n.: 12).

HASZNÁLATA A MAGYAR PARASZTSÁGNÁL

A rúdravalók és az azokat tartó rudak kapcsán a parasztházbeli bútor ismerői előtt önkéntelenül is felötlenek a kendőszeg nevet viselő tálasfogasok. Az előbbiekével egyező, korábbi igénybevétel valószínűségére többen is utaltak már. Viski Károly szerint a „fogastálas ... erdélyi ’kendőszeg’ neve mutatja, hogy – bizonyára nem nagyon régen is – mi volt a rendeltetésük, vagy mi volt e tálasféle helyén” (1941: 247). Ehhez érdemes hozzátenni, hogy időközben a kutatásnak a kendőszeg megnevezésre már 1593-ből sikerült, Székelyudvarhelyről, példát találnia (EMSztT 1993: VI. 367).

Közelebbről már csak a legutóbbi idők parasztházainak emlékanyagából ismerjük a ruhatartó rudat: hétköznapi és ünnepi feladatot ellátó variánsait egyaránt, no meg a lakáson kívül alkalmazott – bár megelőzően esetleg ugyancsak a szobában szolgált – társait, a kamrabeli zsáktartó vagy az eresz alatti, kukoricacsövek felakasztására rendelt, málészárasztó rudat. Közelmúltbeli emlék nem kevés akad, tárgy is, de még inkább fénykép-felvétel.

A lakásban faluhelyen, amíg megvolt a kemence, sokfelé megmaradt mellette a rúd ruhaszárasztónak, de nem kevés helyen ragaszkodtak hozzá a lakásdíszítés érdekében. Volt, ahol állandósult lakásdísz lett a rúd a ráterített ruhaneművel. Kalocsa környékén, így Szakmáron még az 1960-as években is lehetett látni szegényebb, régies rendjét megőrzött parasztházat, ahol a kemence melletti rúdon állandóan ott díszelgett a virágos csíkkal hímzett szélű kendő. A kifüggesztett ruhaféle elvárt száma, mibenléte falunként, azon belül meg vagyonosság szerint is különbözött, amit tovább módosított, hogy van-e eladó leány a háznál vagy esetleg magános öregasszony lakja csak.

Erdélyben különösen sokrétűvé, gondosan megkomponált alkotássá lett az ilyen lakásdíszítés. A gyimesi csángóknál így írt erről 1909-ben Cs. Sebestyén Károly: „Az ajtó fala és az ágy mögötti fal mentén, annak egész hosszában lóg a gunyatartórúd, horgokkal a mennyezeti gerendákra erősítve. Nagyon szépek ezek, a szobának két falát félig beborító szőttesek és hímzések. Sűrűn egymás mellé vannak kirakva, a nagyobbak alul, a kisebbek a tetejére, széles hímzett sávjukkal kifelé fordítva... Végül még sok apró bolti selyemkendő lóg rajta, a melyeket a házbeliek temetésekről hoztak haza ajándékképen” (Cs. Sebestyén K. 1909: 195–196). Györffy István 1911-ben le is fényképezett egy ekként felöltöztetett házbelsőt Gyimesközéplokon, ahol a hatást azzal fokozták, hogy a két oldalfal közé kifeszített kötélre további ruhaneműt terítettek fel, nem csupán kendőfélét, de hímzett bőrmelleseket is.

Elgondolkoztató mindazonáltal, hogy voltak az országban területek, így a Palócság, ahol nem vált szokásossá a rúd díszítő célú felhasználása, alkalmilag sem, még kevésbé állandósult formában. Pedig rúd lógott itt is a hálókamrában minden asszony ágya fölött, de oda csak a szennyes ruhát dobták, orsótartó kosarat, ünneplő csizmát vagy más egyéb tárolandót akasztottak, tettek fel. Ünnepeken az ágyakat magasra vetették, de föléjük a rúdra már nem került kendő vagy más dísz (lásd pl. Morvay J. 1981: 83–84).

MÚLTJA

Az ülőbútorok létrehozását nem a földön ülés kényelmetlen volta kényszerítette ki, ez mindenki számára – aki ebbe a szokásba beleszületett – magától értetődő volt. Az ülőbútort egy – embertársai fölött uralkodóvá emelt – személy kimagasló helyzetének kifejezésére {388.} alkották meg. Az ülőbútorok őse a trón. Eredetileg nem kényelmi célokat szolgál – a legkorábbiak egyébként is támlátlanok –, hanem hatalmi jelvény. Trónból székké ez akkor vált, amikor már más is jogot nyert az ilyenféle művileg létrehozott emelvényen való helyet foglalásra, az uralkodói kegy jóvoltából. Végezetül általánosan használt szükségleti tárggyá lett a szék, lakásbeli bútorává közrendűeknek, munkásoknak, földművelőknek egyaránt. Ekkortól figyelhetők meg azután a köznapi igénybevétellel velejáró egyszerűsítések is (Wolf, W. 1930: 86).

Minderre az ókori egyiptomi és mezopotámiai tárgyi és ábrázolásanyag nagyon tanulságos példákat szolgáltat (vö. pl. K. Csilléry K. 1982a: 226–228; 1985b: 176–178, további irodalommal). A jelzett folyamat során már itt eljutott, a Kr. e. 2. évezredre, a vázas szerkesztésű, szálas növényi anyaggal bekötött ülésű, támlátlan ülőke és hátasszék a köznéphez, miközben a társadalomnak ez a rétege létrehozott egy speciális, munkavégzéshez való ülőbútort is: az ülőlapból és három belécsapolt lábból összetett gyalogszéket.

A föld felszíne fölé emelt ülőhely és a rajta leeresztett lábbal való ülésmód megszokottá váltával jött létre az igény több ember elhelyezkedésére alkalmas padokra. Már Mezopotámiából feltártak a Kr. e. 4–3. évezredből épületek belső fala mentén körbefutó földpadkákat – néha téglával burkolva –, ám az ilyenek részben polcként, tárolóhelyül szolgáltak (Salonen, A. 1963: XI–XII. és XIII. 3. t., 102–103).

Az ülőbútorok szélesen általános használattal öröklődtek tovább a görögöknél és rómaiaknál. Jórészt az ő közvetítésükkel jutottak el fokozatosan Európa más népeihez. Az adatok azt jelzik, hogy eközben a háromlábú gyalogszék eleve úgy vált ismertté, mint alárendelt személyeknek illő ülőbútor. Mellette azonban az egyszerű kialakítású, bekötött ülésű vázas szék ugyancsak el tudott terjedni köznépi használatban. Kialakultak továbbá – nyilván a részekből való összeépítésben járatlanabb, teknőkészítésben viszont gyakorlott faragók kezén – különféle olyan székváltozatok is, amelyeknél a támlát és az ülést egyetlen hasábból teknőszerűen vágták ki, nemkülönben másféle tőke- és fatörzsülőkék és -székek. Természetesen szintén elterjedt ezek mellett a padok alkalmazása, a középkori köznépi gyakorlatban rendszerint támla nélküli formában, illetve ugyanígy a föld- és kőpadkáké (K. Csilléry K. 1982a: 228–236).

Az elmondottakból érthető, hogy a magyar nyelv szék szavának – melynek átvétele még a honfoglalás előtti időszakban történt, a magyarokkal érintkező törökségtől – miért volt eredetileg „trónus” jelentése. Erre az egykori jelentésre máig emlékeztetnek az olyan kifejezések, mint a székhely és a törvényszék vagy pedig Székesfehérvár neve, nemkülönben a középkori magyar nyelv székes angyalok szókapcsolata (K. Csilléry K. 1982a: 96–98). Arra, hogy padok használatára a szék rangvesztése után került csak sor nálunk, figyelmeztet az a tény, hogy a támlátlan, mozgatható lóca neve a régi magyar és a népnyelvben hosszúszék volt. Magának a pad szónak az átvétele, valószínűleg déli szláv nyelvből, csak a honfoglalás után történt (Kniezsa I. 1955: 369). Még ennél is későbbi a csupán az ország egy részén elterjedt lóca szó átvétele a szlovákból; erre az eddig ismert legrégebbi adat 1604-ből való (Kniezsa I. 1955: 317–318). A padszék – mely már támlás ülőbútort is jelölt – és a hosszúszék egymás melletti alkalmazására álljon itt példaként egy Krasznán (v. Szilágy m.) 1594-ben felvett leltár bejegyzése: „Az Major ház szobájában vagyon asztal No. 1. Körös köröl vadnak pad székek. Ismét vagyon hosszu szék no. 2.” (EMSztT 1993: V. 299).

Az ülőbútorok használata még a középkor folyamán nagyban elterjedt a magyarországi {389.} köznépnél és egyben az általuk megkívánt ülésmód is. Ennek mindennél szemléletesebb bizonyítékai azok a földbe vágott, egy-két személynek helyet adó ülőgödrök, melyek az egyetlen helyiségből álló, Árpád-kori falusi verem- és félverem-házacskák jelentős részében – többnyire a háznak a kemencével rézsút szemközti szögletében – feltárásra kerültek. Az, hogy az utóbbi évtizedek faluásatásainak köszönhetően ismeretessé váltak ezek a lakóházbeli ülőhelyek és az a tény, hogy egyes ilyen „beépített” ülőbútorokkal ellátott házakat még a 9–10. században létesítettek, új megvilágításba helyezi a pad szó átvételét. Szavunk szláv megfelelői ugyanis többek közt földkiemelkedést jelölnek, de bútor jelentése ezeknek nincsen. Ezt a jelentést a szó már a magyar nyelvben nyerte el, nyilván akkor, amikor fából készült padokkal váltották fel a gödör és a falsarok közti földsávot, azaz tulajdonképpen padkát (K. Csilléry K. 1982a: 103–107. kép, 202–205, 240, 272–273).

A későbbiekben épült magyarországi falusi házakban, nevezetesen azokban a 15–16. században emelt hajlékokban, melyeket a régészeti ásatások a hódoltság idején, főként a tizenöt éves háború során (1591–1606) elpusztult falvak helyén tártak fel, ilyen ülőgödrökre már nem találtak. Így joggal tehető fel, hogy ezek helyére ekkorra már azonos rendeltetésű padokat állítottak.